Ha jó, napló!

Nagy sűrű a programunk, és még nem nagyon volt időm írni, most elkezdem, de nem tudom meddig jutok...

2012. január 10-én hagytuk el az őshazát, viszonylag zökkenőmentesen, mint ahogyan azt már korábban írtuk. A MALÉV géppel nem volt igazán semmi extra, közepesre értékelném, már amennyit meg tudott mutatni 1,5 óra alatt előnyeiből és hátrányaiból. Hamarabb értünk frankfurtba mint a szüleink haza, Budapestről.
Frankfurtban sem történt sok érdekes, kicsit kolbászoltunk a többi magyarral, mire megtaláltuk a terminált... elvertük a maradék eurónkat szépen ahogy kell hülyeségekre. Mint azt korábban is írtuk, ott volt áram is és net is. Hosszú folyosókon át jutottunk közvetlenül a gépbe, sötétben, így kívülről nem nagyon láttam, de belülről hatalmas a 747-es. És ez már Quantas. Sikerült megtudnom, hogy ez annyit tesz Queensland and Northen Territory Air Services. Gép méretéhez hűen a lábtér is nagyon kellemes csalódás volt. Bár egy ilyen gépen 400 ember, hát sokan voltunk.... Sok nagy barátság nem született, többnyire németek és néhány egyéb náció tagjai utaztak, valamint 5-6 magyar.
Frankfurtból indult a leghosszabb útjára a masina, hiszen meg sem állt Singapore-ig. Felszállás után egyből vacsora, majd kezdődött az elsötétítés, felkészülés a jól megérdemelt bubukálásra. Ilyenkor le kell húzni a sötétítőt az ablakon, a hőmérsékletet is lejjebb tekeri a fűtő, és szerintem egy kis oxigént is kispórolnak a kabin légköréből, hogy álmosabb legyen a magyar. Minderre azért van szükség, mert folyamatosan éjszaka  utazunk, utunk követi a föld forgását, ezért haladunk együtt az éjszakával. Mesterségesen váltják a napszakokat a repdzsin. Ennek most látjuk a hasznát, mert nem igazán van problémánk az időeltolódással.
Rengeteg kisgyerek utazott velünk, furcsa módon fel sem tűnt egy darabig, falra szerelt bölcsőkben szunyáltak.

Kemény út volt több mint 14 óra. A kaja rendkívül jó volt, marhasteak és egy csomó egyéb lom. Az adag kicsi, amolyan repülős, de mivel nem sokat kapáltunk az úton, szerintem ehhez igazították az energiabevitelünket. Kaptunk még egy csomó érdekes lomot, kis fogkefét, tatyót, kafa pokrócot, fejhallgatót, stb. Ja és egy ilyen szem takarót, aminek léte számomra még mindig nonszensz, hiszen én semmilyen fényt nem érzékelek ha becsukom a szemem, pláne ha még alszom is közben. Nyitot szemre meg biztosan fájhat ha ráhúzza a gumi. Bár akkor reflex szerűen becsukja az ember és innen már csak pár tabletta az alvás...
Adtak sört, bort, ücsit, csokit, forrócsokit szinten mindent amit kértünk. egy szépséghibája volt a dolognak, hogy ez alól én valamiért kivétek voltam, nekem mindent csak megígértek és azóta is hozzák. Nem hiszem, hogy vizuális alapja lehet a megkülönböztetésnek, mert kipróbáltam, hogy Enikővel kéretem ki magamnak és akkor sem kaptam meg. Ő bezzeg mindent. Ja és volt étlap. Nem sok értelme volt, mert mire elértek hozzánk a gép végére minden elfogyott, azt kaptuk ami van. Szerencsére mindig az maradt amit szeretek. :-)
Rámentem a szórakoztató centerre amit az ülésbe pakoltak bele. Itt az egyetlen pont ahol elmaradtak a China Ariline-tól, elég sovány és gyatra filmválasztékot dobtak fel. Bár gondolom ezek képesek jogdíjat fizetni érte, a Kínai légitársaságnál már a Star Wars 7. epizódját néztem volna, mozis képpel és hanggal... Nem is igazán érdekelt onnan semmi, inkább a telefonomra letöltött rádiókabaréra tettem le a voksom, egy darabig, után mély álomba merültem...

Immáron fényben ébredve vártam a reggelit, ami elég szegényesre sikeredett, nem is laktam vele jól. Még szerencse, hogy lefekvés előtt adtak egy kengurus mikuláscsomagszerűséget, amiben éjszakai túlélő ellátmányt helyeztek el. Üveg ital, rágcsa, gyümölcs, csoki, valamint a reggeli sárkányszagra utalva egy-egy csomag mentos-t is belecsempésztek az egységcsomagba.
Felhasználva az éjszaka megmaradt tartalékaimból összeraktam egy közepesen szar reggeli konfigurációt .
Másik érdekesség, hogy a csinos légi-kísérő kisasszonyok a mi gépünkön inkább férfiak voltak, szóval erről majd inkább Enikő... :-)
Szépen megérkeztünk Singapore-ba. Tankolni. Még a vasmadárba lökték a kölest, addig minket kitereltek a gépből minden lommal együtt. Ezzel eleinte nem értettem egyett, de 15 óra nettó repülés után jó volt mozogni... Na nem úgy ahogy a legutóbbi utunkon a kínaiak gondolták, mikor is -10 fokban masíroztunk a futópályán befelé a terminálra, usánkás gépkarabélyos vágott-szeműek között... Itt szépen bevittek egy kulturált helyre és várhattunk. Terminálon volt minden mi szemnek szájnak ingere... Nagyon szép ez a Singapore. Ide egyszer ha majd sok lesz mindenből ami most nincs, vissza jövünk. Nagyon meleg volt és nagyon nagy tisztaság. Ezt a meleget sikerül átvészelnem a magyar időjárásban meglepően jól szolgálatot tevő Sherpa 3in1 téli kabátban 1 North Face polár pulóverrel alatta. Én egy kicsit később érzékeltem a meleget, de akkor nagyon. Természetesen mire visszamentünk a gépbe besötétedett, de legalább láttam a gépet, bazinagy élőben.

Na innentől kezdve nem aludtam egy percet sem igazán, mert elindultunk, a kötelező szertartásokat lenyomtuk indulás után. Annyit sikerült aludni, amíg felszálltunk és hozták a vacsit. Ez max. fél óra lehetett. Történt ugyanis, hogy mögénk (mivel 3+4+3 szék van egy sorban, három kis fürerfiát ültettek, amolyan 4-5 éveset. Az annyira nem volt zavaró, hogy idióta nyelven csacsogtak végig, de egyfolytában rugdosták a székem támláját, de csak akkor amikor már kezdtem hosszúakat pislogni. Na ez így ment egész úton. Pár óra után arra gondoltam, hogy az ilyen gépeken mindig van egy terrorelhárító beépített ügynök, akinél van egy valamirevaló sokkoló. Gondoltak Alah Ackbar csatakiáltással előcsalom inkognitójából és megszerzem a sokkolóját, majd a kis köcsögök központi idegrendszerét stimulálom vagy 100000 volttal. És akkor csend lesz. Gond az, hogy ez nem amerikai gép volt, ez ausztrál gép, itt inkább megkínálnák a dinamitos mellényes romagyereket a foresterrel. Ez volt életem első olyan légi élménye ahol a szöveg nem "Ladies and Gentlemans"-zel indult, hanem "Hey Guys" volt a beköszönés... lazák, szenvedő európai számára idegesítően lazák, de már próbálok beilleszkedni fél sikerrel. Tudok idegesítő lenni. Ezt követően át az egyenlítőn és kb 5 óra alatt végig is tiportunk Ausztrália felett, majd a kelő nappal meg is érkeztünk ulticélunkhoz. Sydney-ben pik-pak kiszálltunk és a néni belenyomta szenvedésünk árát az útlevelünkbe...

 

Ezt kellet volna megennünk a gépen...