Gyorsan fussunk rajta végig mert sokan érdeklődtök: Igen, életem továbbra is a feleség 1.0, pontosabban szoftverhibája körül forog, egész pontosan egyoldalúság miatt a saját tengelye körül... Külső fejlesztők, sőt maguk a forráskód alkotói is megrökönyödött értetlenséggel állnak a probléma előtt, jómagammal egyetemben. Pici javulás talán, hogy bizonyos kommunikációs portok néha-néha megnyílnak, de a hibás rendszermaghoz még nem lehet hozzáférni. Sajnos az én általam ismert és használt programnyelvek ellen van konfigurálva a tűzfala, úgyhogy nem tudok mit tenni egyenlőre, mint várok és tervezek. Mivel a szoftver minden jelenlegi és múltbéli hibája ellenére is fantasztikusan csodálatos, várnom kell és bíznom benne, hogy a belső védelmi szubrutinok újraindítják vagy kijavítják ezt a valójában kicsi, de annál nagyobb gondot okozó hibát. Muszáj, mert bár az élet egyedül sokkal egyszerűbb, de az már biztos, hogy nem jobb és így nem is érdekel. Erről ennyit.
Hazánk nagyjaihoz hasonlóan évértékelő beszéden törtem a fejem, de valójában a rövid verzióm arra hogy milyen volt a tavalyi év: Szar. Ha bővebben ki szeretném fejteni akkor: kurva szar. Pontosan annyira volt szar, mint amennyire jó lehetett volna. Komolyan.
Mivel elgondolkodtam (tehát vagyok) meg is találtam, a hibát mely nem igazán racionális, de már majdhogynem vallásos és babonás, de a statisztika furcsa mód igazolja. A közhelyes bölcsesség egyszerű és koránt sem új keletű: ahogy kezdődik az új év, olyan lesz végig. Van erre valami frappánsabb mondás is ami nem jut az eszembe, de a lényege ez. Eddigi tapasztalataim szerint ez nálam működik. Visszaemlékezve, ahogy kezdődött úgy is folytatódott. Ha nagy buli volt, akkor az kitartott egész éven, ha szolid elmélkedős volt, akkor az szintén rányomta bélyegét az elkövetkezendő esztendőre... Ha barátokkal búcsúztattam az óévet, akkor az új sokkal kevésbé volt magányos, mint amikor messzire sodort a sors az életem és jellemem meghatározó mód formáló társaságtól. Ha visszaemlékszem tavaly (2012) munkával ünnepeltem és kissé megfázva. Ennek vélt eredményeként ez éven (2013) végig sokat dolgoztam és eddig pályafutásom e bolygón az egyik legrosszabb évet hozta egészségügy szempontból. Statisztika, megint bejött, kicsit talán és nem hivatalosan számítottam is rá... Csupán egyetlen dolog felett siklott el figyelmem, ezen az ominózus tavalyi (vagy most már inkább tavaly előtti) estén a feleségem sem volt velem... Hmmm... És idén sem...
De mielőtt elrontanám mindenki újévét, és nem is érdekel ez igazán senkit, nézzünk olyan témát amiért maroknyi olvasóm rendületlenül és kitartóan a némaság ködébe burkolózva keresik fel ezt az oldalt, szóval a publikus naplónak vége, térjünk vissza a kenguruk földjére.
Munkám sok van és egyre inkább billen a "kamerás" dolgok felé a mérleg az építkezések kárára... Sőt általánosságban az is elmondható, hogy sok munkát vissza kell mondanom, valamint hogy egy nap több helyre is mehetek-megyek. Ez jól hangzik, de sajnos nagyon nehéz megtalálni azt az egészséges egyensúlyt a visszamondások terén, hogy ne veszítsem el ezeket az opciókat.
Ennek áldozata lettem ma is, egy fura helyre keveredtem (ha valaki emlékszik a Blöff című filmremek nyitóképsoraira), valamiféle ékszerész műhely, ahol a biztosító ragaszkodik egy kis átépítéshez. Konkrétan egy biztonsági falról van szó és a követelmény egy fa kereten alapuló gipszkarton fal... Hmmm... Itt is érdekes emberekkel vetett megint össze a sors és azt is megtanultam hogy az "erős" 5 milliméter az valójában 6. Illetve egy fickónak segítettem, körfűrésszel dolgozott én meg fogtam-tartottam, de elég rafináltan kezelte a műszert melyben én inkább nem szerettem volna közre működni. Mondta, hogy ne aggódjak és ne féljek a fűrésztől, mert nem harap... Akartam bizonyítani, hogy nem félek tőle, de nem tűnt ezen hangszer hiteles mesternek, mert a két kezén összesen 7,5 ujjat számoltam...
Érdekességkén konstatáltam például, hogy a vízmérték itt "spirit level" nevet viseli, majd kiderült, hogy a világ minden táján ez az eszköz alkohollal van töltve, de nyilvánvaló okokból Magyarországon ezt titkolják...
Az építő és egyéb iparnak majd szánnék egy külön bejegyzést, most inkább a média területére fókuszálnék. Nézzük szépen sorjában, mely cégeknek dolgozom/dolgoztam és fogok a jövőben:
Ennek áldozata lettem ma is, egy fura helyre keveredtem (ha valaki emlékszik a Blöff című filmremek nyitóképsoraira), valamiféle ékszerész műhely, ahol a biztosító ragaszkodik egy kis átépítéshez. Konkrétan egy biztonsági falról van szó és a követelmény egy fa kereten alapuló gipszkarton fal... Hmmm... Itt is érdekes emberekkel vetett megint össze a sors és azt is megtanultam hogy az "erős" 5 milliméter az valójában 6. Illetve egy fickónak segítettem, körfűrésszel dolgozott én meg fogtam-tartottam, de elég rafináltan kezelte a műszert melyben én inkább nem szerettem volna közre működni. Mondta, hogy ne aggódjak és ne féljek a fűrésztől, mert nem harap... Akartam bizonyítani, hogy nem félek tőle, de nem tűnt ezen hangszer hiteles mesternek, mert a két kezén összesen 7,5 ujjat számoltam...
Érdekességkén konstatáltam például, hogy a vízmérték itt "spirit level" nevet viseli, majd kiderült, hogy a világ minden táján ez az eszköz alkohollal van töltve, de nyilvánvaló okokból Magyarországon ezt titkolják...
Az építő és egyéb iparnak majd szánnék egy külön bejegyzést, most inkább a média területére fókuszálnék. Nézzük szépen sorjában, mely cégeknek dolgozom/dolgoztam és fogok a jövőben:
Ma az örök SBS: Sok érdekes nem történt, mint írtam túl vagyok egy nagyon unalmas szilveszter éjszakán, néhány még unalmasabb hétvégén. Az új főnök jól muzsikál, meglepően egyenletesen próbálja elosztani a munkát. Valamelyik nap felhívott, hogy átnézte a P2 kártyáimat, és nagyon tetszik neki a stílusom. Ezt nem tudtam mire vélni, nem tudtam hogy kivizsgálás alatt állok. Nem is igazán jó szériát tudtam maga mögött, de neki tetszett. Azért rákérdeztem a többieknél és kiderült, hogy az összes hozzám hasonló bedolgozó vállalkozót átnézte, elmondása szerint pusztán szakmai kíváncsiságból, hogy kinek milyen a stílusa... A többiek nagyon felkapták ezen a vizet (eredménytől függetlenül), hiába mondtam, hogy ez végül is érthető, sőt normális és valójában ezt én is megtettem volna a helyében. Azon, akkor nem gondolkoztam el, hogy talán a legelégedetlenebbek nem feltétlen pozitív kritikát kaptak...
Egyik este behívtak egy késői stábba, melyet ketten alkottunk én magam Dzseki. Itt is kezd kialakulni az a dolog, hogy minden kezdőt én kapok meg, lehet tanári pályát kellett volna választanom, de szerintem nem lenne türelmem hozzá. Nem tudom miből gondolják, hogy ez nekem jó és szeretem, de eddigi pályafutásom során mindenütt ez volt. ZTV, UPC, sőt még a DTV-nél is nyertem néhányat. Belegondolva nincs nekem bajom velük, hiszen valahol el kell kezdeni, de miért mindig nálam/velem?
Mindegy. Szóval Dzseki egy új lány, és ezeknek az újaknak különös ismertető jele, hogy megérintette őket a média varázsa melynek egyenes következménye egy egyfajta túlfűtöttség és megfelelési kényszer. Első lecke for free: Televíziós hírgyártás nem erről szól. Természetesen meg kell lennie a szakmai alázatnak és tudásnak, de leginkább a kitartásnak és terhelhetőségnek. Aki eljut erre a szintre (és hozzám :-) ) már ezeket tudja, a kitartás, áldozat és terhelhetőség majd jön idővel, ha meg nem akkor a riporter palánta megy másik iparágba. Érdekes módon ez itt annyira nem szélsőséges mint otthon, de az emberek tűrőképessége is messze kisebb mint odahaza. Elöljáróban elmondhatom, hogy Dzseki kolléga jól vizsgázott, de mint később kiderült volt egy kis hendikepje...
Lényeg, hogy felhívtak du, hogy este 9-től forgatás válallom-e mert "húdenagybajban vagyok" gyártásvezető nem talált senki. Természetesen az igenember mindent vállal a pénz meg pláne jó szóval igen... Jön is az sms: Háj, máj ném iz dzseki és a meeting point egyenesen China Town közepe, a story pedig a Safe sydney éjszaka. Világossá vált miért nem találtak senkit...
Összefutottam Dzsekivel, fiatal lány, picit férfias mozgású, kedves, aranyos, nem az esetem. Eléggé izgult, felvázolta, hogy ez az első önálló anyaga, kb 2 perces package képek interjúk stb. Nagyon jól meg kell csinálni mert ezen neki sok múllik, bla-bla-bla. Ezt egy gyakorlott kamerát kezelő személy már tudja, hogy ez legalább 10db, félórás interjú, 100 helyszínen és a legvadabb kívánságok vágóképek terén... Nagy különbség viszont otthonhoz képest, hogy itt órabérbe vagyok...
Gondoltam hosszú lesz az éjszaka, első megálló lehet bárhol ahol 500ml-nél több energiaitalt tudok magamhoz venni. Mondta, hogy sokat kell gyalogolni, és így éjszaka lévén a menetfelszerelés kiegészült egy jó adag lámpaszettel is. Hosszú lesz, és sokat fog csacsogni mindenkivel, úgyhogy elővettem a kocsiból az összeszerelhető trolleyt, (otthon talán kerekes szatyornak hívják, csak ezen nincs szatyor) felmálháztam és elindultam mint annak idején nagyanyám tette a piac irányába...
Első riportalany - aki mint kiderült - az este számomra legérdekesebb embere volt. A nevét ha lelőnek se tudom megmondani, még a névjegyéről sem felolvasni, de egy napra pontosan velem egyidős kínai csajszi volt. Gyakorlatilag éjszakai és főként karaokei bárokat tulajdonolt, nagyon sokat, de voltunk a japán éttermében is, és még vagy ezer helyre elvitt volna, ha nem lett volna még jó néhány másik riportalanyunk. Vele mászkáltunk a legtöbbet, voltunk olyan bárban is ami "valamiért" nem került bele az anyagba, sőt egy olyanba is ahová én nagyon nem akartam bemenni... Kiderült az is, hogy jelenleg ő a leggazdagabb Chinatown-ban. Nagyon jó fejnek bizonyult és sokat beszélgettünk vele. Viszont nagyon picike volt és volt neki egy még kisebb asszisztense. Az a lányka ott rohangált állandóan és intézett mindent. Ugráltatta a biztonsági őröket, hogy cipeljék a kiskocsimat a lépcsőn, testükkel védjenek, stb... Ez a sokkal picibb asszisztens kb 8 évesnek nézett ki. Dzseki a főnök lánykával csacsogott, én ezzel a 8 éves forma kislánnyal és egy kamerával járkáltam olyan sötét bárokba, hogy már csak azt vártam mikor visznek el a hivatalos szervek valami mondvacsinált indokkal... Később kiderült ami nem látszott, de sejthető volt: a lány idősebb mint a főnöke...
Ezután mentünk egy koreai grillétterembe, amiben én semmi különlegest nem láttam, veszélyeset meg végképpen nem, talán annyi volt az extra hogy mindenki magának sütötte a kaját az asztal közepén lévő faszenes grillrácson...
Pár hellyel és emberrel később, kb. hajnali kettőkor érkeztünk meg a egy sokkal érdekesebb helyre, bár ez csak számomra volt érdekes: Egy étterem. A Golden Century. Valójában egy rákbár, de nem olyan mint ahol Earl haverja Rákos dolgozott, hanem egy eléggé elit hely, nem egy nem publikus helységgel, ahol végül mi is kikötöttünk. Itt nagy emberek ettek drága dolgokat. Az egész hangulata kicsit olyan volt mint a Sopranos sorozat éttermes üzleti megbeszélései... Csak itt szarvasmarha méretű homárokat zabáltak. Itt is interjú, vágóképek, majd rohanás a következő helyszínre, de előtte kaptunk egy vacsimeghívást a managertől... Mondtam dzsekinek, hogy leszarok mindent, homárt akarok enni. $250/kg és mivel böszme nagyok voltak ezért némelyik 2,5-3 kilogrammot is nyomott. Akarom. Mondjuk furcsa mód nem volt rajtuk az ollójuk, de így is akkorák voltak hogyhúha. Dzseki kirángatott, mert neki még van két lebeszélt interjúja és oda kell érni időben, de majd utána visszajövünk. Szóval a mézesmadzagtól új erőre kaptam megcsináltuk amit megkellet, de már hajnali 4 óra lett. Eszembe jutott hogy másnap, ami már aznap, 8-kor kezdem a rendes tervezett műszakom. Mondtam jánynak menjünk haza, mert nekem még vissza kell vinni a cuccot, feltölteni és akkor jöttem rá, hogy 1-2 óránál több alvásra esélyem sincs, annak meg értelme nincs. Dzseki elpanaszolt, hogy valami iráni fickója elhagyta és nincs igazán miért haza sietnie, szóval ó visszamegy a rákért... Hát... belegondoltam, hogy olyan nagyon én sem fogok most otthon felverni senkit ha hazarontok, szóval kapjuk el a kis vörös ízeltlábút...
És bekövetkezett az est tragédiája: bezárták a dögöket és már nyista rák, együnk tésztát. Persze húslevessel... Találtak még másikat, de az nem homár volt és én a szerszámokkal akartam zabálni mint a tv-ben... pláne hogy ingyen lett volna... Mindegy, elmorzsoltam egy könnycseppet és ettem amit adtak. Jó volt, el is csomagoltattam ami maradt. Beszélgettünk vagy jó másfél két órát, majd kb utoljára hagytuk el a vendéglátóipari egységet.
Beszélgetésünk során kiderült a lányról, hogy miért is bírja a kiképzést kezdőket meghazudtoló módon. Elmondta, hogy most jött haza illetve vissza Afganisztánból, mert az ENSZ-nek dolgozott mint újságíró, valami belső újságnak. De előtt meg valahol az északi népeknél élt, és a Fülöp szigeteken nevelkedett, de Brisbanben születet... Kicsit hontalan, úgyhogy most megpróbálja az életet Sydneyben. Eddig sosem TV-zet, de majd most megváltja a világot. Egész érdekes dolgokról mesélt. Jeleztem is neki, hogy átalakulóban lévő életem végkimenetele függvényében engem háborús övezetben érdekelne jól fizető kameramunka... szóval ha tud valamit vagy visszavágyik egy kis tv-s gyakorlattal, akkor tudja hol talál meg...
Pont visszaértem, sőt még egy jó fél órát szunyókáltam is műszak előtt a kamera room-ban, majd irány a foci és valami tenisz. A foci sosem érdekelt és most sem, de élő bejelentkezések miatt igen jó volt, mert folyamatosan ébren tartott. A tenisz még annyira sem érdekelt mint a foci, viszont ott volt médiasátor. Eddig a Yacht versenyek voltak kedvenceim, mert ami és amilyen kajákat adtak az nem volt semmi. De a teniszesek rátettek még vagy 5 lapáttal. Gyakorlatilag a médiasátor mint egy szupermarket. Bár valójában mint kiderült a sátor valamiféle F1-es motorhome-nak volt egy változata, ennek ellenére nagyon sokan voltunk benne és még több kaja. Ettem egy csomó mindent, majd görögdinnye és egy rakás jégkrém társaságában vártam mikor lesz vége a döntőnek, mert nekünk nyilván a nyertes sajtótájékoztatója kell. Én egyszerűen degeszre ettem és ittam magam a várakozás hosszú óráiban, sőt ingyen wifi, szauna és friss gyümölcs mázsaszám. Mi átutazóban voltunk ezért sok minden kimaradt. Kaptunk egy csomó teniszes ereklyét, de mivel ezek számomra értéktelennek bizonyultak továbbadtam őket Nick-nek... Minden ingyen... nyami... azt, hogy ki nyert ne kérdezzétek, mivel pont annyi teniszezőt ismerek képről és név szerint mint focistát ezért pont jó volt, hogy a 29. munkával töltött órában csak a kajával tudtam foglalkozni..
Hosszú műszak volt, balhé is lett belőle. Kb 32-órát dolgoztam. A gyártásvezető ki volt akadva, de mint kiderült inkább megijedt, mert ő hívott be és nem nézte meg, hogy másnap dolgozok. Nagyon nagy gond ez, hiszen nem vagyunk állatok, be is lettem hivatva és fél órán keresztül a bocsánatomért esedeztek, hogy állatként tartanak és hú, meg gya. Korlátozott kommunikációs lehetőségem miatt csak annyit mondtam, hogy most inkább hazamennék, s ne aggódjanak ez egy általános hungarian shift ezért kifejezetten élveztem, végre egy kis hazai vircsaft. Az órabér meg órabér, nem adásperc...
Most gondolkodom, hogy egy fotóm sincs... jobb híján megpróbálom feltölteni a videot, mert leszedtem az SBS honlapjáról. Nem lett a legjobb vágás (és szerintem végül nem is arról szól aminek készül), de a 2 óra rögzített anyagból nem lehet fél óra alatt varázsolni. A híradóban pedig mindig minden késő...
Majd egy következő bejegyzésben elmesélem mi van a többivel... szóval folyt. köv.
Egyik este behívtak egy késői stábba, melyet ketten alkottunk én magam Dzseki. Itt is kezd kialakulni az a dolog, hogy minden kezdőt én kapok meg, lehet tanári pályát kellett volna választanom, de szerintem nem lenne türelmem hozzá. Nem tudom miből gondolják, hogy ez nekem jó és szeretem, de eddigi pályafutásom során mindenütt ez volt. ZTV, UPC, sőt még a DTV-nél is nyertem néhányat. Belegondolva nincs nekem bajom velük, hiszen valahol el kell kezdeni, de miért mindig nálam/velem?
Mindegy. Szóval Dzseki egy új lány, és ezeknek az újaknak különös ismertető jele, hogy megérintette őket a média varázsa melynek egyenes következménye egy egyfajta túlfűtöttség és megfelelési kényszer. Első lecke for free: Televíziós hírgyártás nem erről szól. Természetesen meg kell lennie a szakmai alázatnak és tudásnak, de leginkább a kitartásnak és terhelhetőségnek. Aki eljut erre a szintre (és hozzám :-) ) már ezeket tudja, a kitartás, áldozat és terhelhetőség majd jön idővel, ha meg nem akkor a riporter palánta megy másik iparágba. Érdekes módon ez itt annyira nem szélsőséges mint otthon, de az emberek tűrőképessége is messze kisebb mint odahaza. Elöljáróban elmondhatom, hogy Dzseki kolléga jól vizsgázott, de mint később kiderült volt egy kis hendikepje...
Lényeg, hogy felhívtak du, hogy este 9-től forgatás válallom-e mert "húdenagybajban vagyok" gyártásvezető nem talált senki. Természetesen az igenember mindent vállal a pénz meg pláne jó szóval igen... Jön is az sms: Háj, máj ném iz dzseki és a meeting point egyenesen China Town közepe, a story pedig a Safe sydney éjszaka. Világossá vált miért nem találtak senkit...
Összefutottam Dzsekivel, fiatal lány, picit férfias mozgású, kedves, aranyos, nem az esetem. Eléggé izgult, felvázolta, hogy ez az első önálló anyaga, kb 2 perces package képek interjúk stb. Nagyon jól meg kell csinálni mert ezen neki sok múllik, bla-bla-bla. Ezt egy gyakorlott kamerát kezelő személy már tudja, hogy ez legalább 10db, félórás interjú, 100 helyszínen és a legvadabb kívánságok vágóképek terén... Nagy különbség viszont otthonhoz képest, hogy itt órabérbe vagyok...
Gondoltam hosszú lesz az éjszaka, első megálló lehet bárhol ahol 500ml-nél több energiaitalt tudok magamhoz venni. Mondta, hogy sokat kell gyalogolni, és így éjszaka lévén a menetfelszerelés kiegészült egy jó adag lámpaszettel is. Hosszú lesz, és sokat fog csacsogni mindenkivel, úgyhogy elővettem a kocsiból az összeszerelhető trolleyt, (otthon talán kerekes szatyornak hívják, csak ezen nincs szatyor) felmálháztam és elindultam mint annak idején nagyanyám tette a piac irányába...
Első riportalany - aki mint kiderült - az este számomra legérdekesebb embere volt. A nevét ha lelőnek se tudom megmondani, még a névjegyéről sem felolvasni, de egy napra pontosan velem egyidős kínai csajszi volt. Gyakorlatilag éjszakai és főként karaokei bárokat tulajdonolt, nagyon sokat, de voltunk a japán éttermében is, és még vagy ezer helyre elvitt volna, ha nem lett volna még jó néhány másik riportalanyunk. Vele mászkáltunk a legtöbbet, voltunk olyan bárban is ami "valamiért" nem került bele az anyagba, sőt egy olyanba is ahová én nagyon nem akartam bemenni... Kiderült az is, hogy jelenleg ő a leggazdagabb Chinatown-ban. Nagyon jó fejnek bizonyult és sokat beszélgettünk vele. Viszont nagyon picike volt és volt neki egy még kisebb asszisztense. Az a lányka ott rohangált állandóan és intézett mindent. Ugráltatta a biztonsági őröket, hogy cipeljék a kiskocsimat a lépcsőn, testükkel védjenek, stb... Ez a sokkal picibb asszisztens kb 8 évesnek nézett ki. Dzseki a főnök lánykával csacsogott, én ezzel a 8 éves forma kislánnyal és egy kamerával járkáltam olyan sötét bárokba, hogy már csak azt vártam mikor visznek el a hivatalos szervek valami mondvacsinált indokkal... Később kiderült ami nem látszott, de sejthető volt: a lány idősebb mint a főnöke...
Ezután mentünk egy koreai grillétterembe, amiben én semmi különlegest nem láttam, veszélyeset meg végképpen nem, talán annyi volt az extra hogy mindenki magának sütötte a kaját az asztal közepén lévő faszenes grillrácson...
Pár hellyel és emberrel később, kb. hajnali kettőkor érkeztünk meg a egy sokkal érdekesebb helyre, bár ez csak számomra volt érdekes: Egy étterem. A Golden Century. Valójában egy rákbár, de nem olyan mint ahol Earl haverja Rákos dolgozott, hanem egy eléggé elit hely, nem egy nem publikus helységgel, ahol végül mi is kikötöttünk. Itt nagy emberek ettek drága dolgokat. Az egész hangulata kicsit olyan volt mint a Sopranos sorozat éttermes üzleti megbeszélései... Csak itt szarvasmarha méretű homárokat zabáltak. Itt is interjú, vágóképek, majd rohanás a következő helyszínre, de előtte kaptunk egy vacsimeghívást a managertől... Mondtam dzsekinek, hogy leszarok mindent, homárt akarok enni. $250/kg és mivel böszme nagyok voltak ezért némelyik 2,5-3 kilogrammot is nyomott. Akarom. Mondjuk furcsa mód nem volt rajtuk az ollójuk, de így is akkorák voltak hogyhúha. Dzseki kirángatott, mert neki még van két lebeszélt interjúja és oda kell érni időben, de majd utána visszajövünk. Szóval a mézesmadzagtól új erőre kaptam megcsináltuk amit megkellet, de már hajnali 4 óra lett. Eszembe jutott hogy másnap, ami már aznap, 8-kor kezdem a rendes tervezett műszakom. Mondtam jánynak menjünk haza, mert nekem még vissza kell vinni a cuccot, feltölteni és akkor jöttem rá, hogy 1-2 óránál több alvásra esélyem sincs, annak meg értelme nincs. Dzseki elpanaszolt, hogy valami iráni fickója elhagyta és nincs igazán miért haza sietnie, szóval ó visszamegy a rákért... Hát... belegondoltam, hogy olyan nagyon én sem fogok most otthon felverni senkit ha hazarontok, szóval kapjuk el a kis vörös ízeltlábút...
És bekövetkezett az est tragédiája: bezárták a dögöket és már nyista rák, együnk tésztát. Persze húslevessel... Találtak még másikat, de az nem homár volt és én a szerszámokkal akartam zabálni mint a tv-ben... pláne hogy ingyen lett volna... Mindegy, elmorzsoltam egy könnycseppet és ettem amit adtak. Jó volt, el is csomagoltattam ami maradt. Beszélgettünk vagy jó másfél két órát, majd kb utoljára hagytuk el a vendéglátóipari egységet.
Beszélgetésünk során kiderült a lányról, hogy miért is bírja a kiképzést kezdőket meghazudtoló módon. Elmondta, hogy most jött haza illetve vissza Afganisztánból, mert az ENSZ-nek dolgozott mint újságíró, valami belső újságnak. De előtt meg valahol az északi népeknél élt, és a Fülöp szigeteken nevelkedett, de Brisbanben születet... Kicsit hontalan, úgyhogy most megpróbálja az életet Sydneyben. Eddig sosem TV-zet, de majd most megváltja a világot. Egész érdekes dolgokról mesélt. Jeleztem is neki, hogy átalakulóban lévő életem végkimenetele függvényében engem háborús övezetben érdekelne jól fizető kameramunka... szóval ha tud valamit vagy visszavágyik egy kis tv-s gyakorlattal, akkor tudja hol talál meg...
Pont visszaértem, sőt még egy jó fél órát szunyókáltam is műszak előtt a kamera room-ban, majd irány a foci és valami tenisz. A foci sosem érdekelt és most sem, de élő bejelentkezések miatt igen jó volt, mert folyamatosan ébren tartott. A tenisz még annyira sem érdekelt mint a foci, viszont ott volt médiasátor. Eddig a Yacht versenyek voltak kedvenceim, mert ami és amilyen kajákat adtak az nem volt semmi. De a teniszesek rátettek még vagy 5 lapáttal. Gyakorlatilag a médiasátor mint egy szupermarket. Bár valójában mint kiderült a sátor valamiféle F1-es motorhome-nak volt egy változata, ennek ellenére nagyon sokan voltunk benne és még több kaja. Ettem egy csomó mindent, majd görögdinnye és egy rakás jégkrém társaságában vártam mikor lesz vége a döntőnek, mert nekünk nyilván a nyertes sajtótájékoztatója kell. Én egyszerűen degeszre ettem és ittam magam a várakozás hosszú óráiban, sőt ingyen wifi, szauna és friss gyümölcs mázsaszám. Mi átutazóban voltunk ezért sok minden kimaradt. Kaptunk egy csomó teniszes ereklyét, de mivel ezek számomra értéktelennek bizonyultak továbbadtam őket Nick-nek... Minden ingyen... nyami... azt, hogy ki nyert ne kérdezzétek, mivel pont annyi teniszezőt ismerek képről és név szerint mint focistát ezért pont jó volt, hogy a 29. munkával töltött órában csak a kajával tudtam foglalkozni..
Hosszú műszak volt, balhé is lett belőle. Kb 32-órát dolgoztam. A gyártásvezető ki volt akadva, de mint kiderült inkább megijedt, mert ő hívott be és nem nézte meg, hogy másnap dolgozok. Nagyon nagy gond ez, hiszen nem vagyunk állatok, be is lettem hivatva és fél órán keresztül a bocsánatomért esedeztek, hogy állatként tartanak és hú, meg gya. Korlátozott kommunikációs lehetőségem miatt csak annyit mondtam, hogy most inkább hazamennék, s ne aggódjanak ez egy általános hungarian shift ezért kifejezetten élveztem, végre egy kis hazai vircsaft. Az órabér meg órabér, nem adásperc...
Most gondolkodom, hogy egy fotóm sincs... jobb híján megpróbálom feltölteni a videot, mert leszedtem az SBS honlapjáról. Nem lett a legjobb vágás (és szerintem végül nem is arról szól aminek készül), de a 2 óra rögzített anyagból nem lehet fél óra alatt varázsolni. A híradóban pedig mindig minden késő...
Majd egy következő bejegyzésben elmesélem mi van a többivel... szóval folyt. köv.
